Megúszásoknál a játékosok könnyen csőlátást kaphatnak, de háton úszásra szoktatva magunkat megelőzhetjük a meglepetéseket.

2015-ben egy nemzetközi tornán Lundban, egy német játékos megindult a svédek elleni kontrára a német kaputól. A hátán sprintelt. Meghúzta, de nem annyira, hogy csak arra koncentráljon, hogy elsőnek érjen az ellenfél kapujához. A pályának brutális, 5 méteres mélysége volt. A merülések időzítése mindent visz ilyenkor. Kb. a pálya 2/3-ánál egy svéd leborított, hogy befogja a labdást. Hirtelen a német megállt, és megpördült, hogy az uszonyaival tartsa távol támadóját. 

Anélkül, hogy hagyta volna magát megfogni, a német hátrébb lökte a svédet a lábával, ezzel teljesen megtörve a lefelé tartó védő lendületét. A támadó újra megindult a kapu irányába az előbbi módon. Elegáns volt, hogy ennyire kevés energiával hatástalanította a védő szerelési kísérletét.

A lábbal eltartás egy piszkos trükk. De vannak tisztább módszer is. Az a játékos, aki látja a támadóját, elsprintelhet. A labdás a találkozási pontot kalkulálva hirtelen elkerülő manővert tehet. A védő mindig a támadó és a kapu közé fog úszni a legrövidebb vonal mentén. Ha a támadó látja, honnan jönnek a védők, megnehezítheti a helyezkedésüket.

Hátulról, nem várt irányból szerelve egy védő könnyen megszerezheti a labdát. Ha a medence alján, háton úszunk, minimalizáljuk annak az esélyét, hogy szereljenek minket, mert belátjuk az egész játékteret. 

Végül, de nem utolsó sorban, a segítségünkre érkező csapattársainkat is jobban látjuk, és a legjobb helyen vagyunk a passzoláshoz is.

Minél többet látsz, annál jobb döntéseket tudsz hozni. 

Eredetileg megjelent Davrell Tien (UWRugby.org) oldalán.